Homokba dugni a fejünket


Ezt az írást több fájdalmas élmény és felismerés ihlette, pedig az egyik leghétköznapibb témáról van szó. Arról, hogy miért is szeretjük homokba dugni a fejünket. Hogy miért is jobb a nem tudást választani a tudás helyett. Hogy miért jobb a bizonytalanság a bizonyosság helyett. Hogy miért is jobb tolni magunk előtt azokat a dolgokat, amikkel, végső soron, szembe is nézhetnénk, egyszer s mindenkorra. És egyszer majd, eljön az idő, mikor szembe is kell néznünk vele. Mindennel. Az egész életünkkel. A cselekedeteinkkel, és a nem tevéseinkkel is. Mert bűn az, ha magunk ellen cselekszünk, de bűn az is, amikor nem teszünk meg valamit, amit nagyon is meg kéne tennünk. Bűn, önmagunk ellen. Mert akárhogy is, a Lélek halhatatlan, igen. De életünk, EZ AZ ÉLETÜNK csak egy van. Ebből kell kihozni a lehető legtöbbet. És ez mindenkinek a saját felelőssége.

Amikor családállítást tartok, a legmélyebb valóságot látjuk.  Azt, ami a Lelkünk mélyén igazságként rejtőzik. Ott van. Mindig ott is volt, és onnan irányít. Szabad akarat? Vonzás törvénye? Lehet, sokan most nem értünk egyet, de szerintem nem létezik. Nagy dolgokban legalábbis, nem. Amikor valaki eljön családállításra, hoz egy problémát, egy örökösen visszatérő mintát, egy megoldatlan, kilátástalannak tűnő feladatot, egy feldolgozatlan érzést, egy megérthetetlen kapcsolatot, egy komolyabb betegséget, bármit… olyankor hétköznapi szinten sok mindenre gondolunk, csak arra nem, ami valójában a mélyben, eredendő okként létezik. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy szembe nézzünk önmagunkkal. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy azt mondjam, többé nem akarom homokba dugni a fejem. Legyen ott bármi is, látni akarom! Tudni akarom. Szeretném. Nézzek szembe vele, hogy megérthessem, legyőzhessem, elfogadhassam, megszerethessem. A Titanic nem süllyedt volna el, ha a jéghegy csúcsán kívül látja a mélyben rejlő hatalmas valóságot. De nem látta, és elsüllyedt. Ez történik velünk is, ha sokáig halogatjuk a teljes valóság megismerését, vagy önmagunk jobb megértését. Sajnos, ami a felszínen van, az sokkal kevesebb, mint ami belül, illetve lent, a mélyben tartózkodik. Ereje pedig, annak van igazán, ami nem látszik.


„Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak soha nem mutatunk. (...) Ám a tükör a maszk mögé lát.” (Jung)


A szenvedés által tudunk igazán fejlődni. Aki nem akar változtatni, de panaszkodni szeret, vagy sajnálni önmagát, az nem szenved igazán. A családállítás a bátrak műfaja. A valóság megismerése és a változás, változtatás magányossá tesz. Ki kell lépned megszokott komfortzónádból, el kell hagynod jól begyakorolt viselkedésmintáidat. Hátat kell fordítanod eddigi önmagadnak, gondolkodásodnak,  az életednek, olykor helyzeteknek, embereknek is. Ez nagyon nehéz. Én mégis azt gondolom, ez sokszor elkerülhetetlen, ha szeretnénk minőségi, boldog, felszabadult, örömteli és hasznos életet élni. Az, hogy kinek mi a hasznos, ezt mindenki érzi és tudja saját maga.


Látnunk kell azt is, hogy a fejlődésnek is vannak korlátai, egyrészt, mert mindenkinek van egy személyes útja, és nem mindenki tart ugyanoda. Másrészt, ha valakinek nagyon nagy a sérülése, a traumája, akkor - saját életbenmaradása és önvédelme érdekében - képes kialakítani olyan elhárító önvédelmi mechanizmusokat, hogy tényleg semmi és senki ki nem mozdíthatja őt a megszokott működéséből. Vannak olyanok, akiknél a kötés és hűség más, régebbi családtagok iránt, akár az egész rendszer iránt, annyira erős, hogy ez a fajta kötelezettség számára a legerősebb program mind közül, még akkor is, ha ez komoly szenvedéssel is jár. Ezek az emberek, bármilyen furcsa is, lelkül mélyén boldogok. Ők sem fognak változtatni az életükön. És vannak azok, akik ugyan képesek lennének más szemléletmód és életfelfogás kialakítására, de egyelőre más erők hatása alatt állnak. Az Ego, a hatalom, a pénz, a külsőségek, a mai társadalmi elvárásoknak való megfelelés számukra nagyobb érték a belső boldogságnál, de ez később még megváltozhat.

Én azt gondolom, nagyon fontos foglalkozni azzal is, hogy az időnk véges, az életük egyszer véget ér, meghalunk ugyanúgy, mint bárki más. Ez általában akkor szokott tudatosulni az emberben, mkor saját gyermeke születik, ez ugyanis kétség kívül hozza azt a tényt is, hogy az Élet egy folyamatos haladás és körforgás. És, hogy mikor ez megtörténik, mikor lejárt az időnk, visszatekintve ne maradjon bennünk rossz érzés az elmulasztott lehetőségekkel kapcsolatban, ne akkor kelljen szembe nézni azzal a sok mindennel, amik miatt homokba dugtuk a fejünket. Ne akkor ismerjük el, hogy tévedtünk és a másiknak volt igaza, mikor már késő, ne akkor jöjjünk rá, ki és mi volt igazán fontos számunkra sok sok évvel ezelőtt. Ne akkor kelljen belátnunk, hogy mikor hibáztunk, nem vállaltuk a felelősséget és a következményeket... Hagyjunk nyomot a világban, legyünk hasznosak önmagunk és mások számára. És adjuk tovább a tudást és az Életet úgy, ahogy csak tudjuk.


Köszönöm Nektek, akik bizalmat adtok és akikkel együtt dolgozhatunk az állításokon, nagyon jó látni, ahogy mindannyian egyre gazdagabbak és könnyebbek leszünk ezen a közös folyamatokon keresztül.

Aki pedig szeretne csatlakozni hozzánk, akár csak kíváncsiságból, akár saját problémája megoldásának céljából, akár csak azért, mert szeretne egy csodás élmény részese lenni egy megtartó, szerető közegben, azt szeretettel várom csoportjaimon.

Áldás kísérjen útunkon.

 

Address

Honvéd utca 38. Budapest Hungary 1054

Contact

Follow

06704360076